A szegénység hasznáról rendezett kedden konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja. Az előadásokból kiderült, hogy bár a szegénység politikai rendszertől függetlenül rossz, felszámolandó állapotként jelenik meg a közbeszédben, morbid módon mégis változatos csoportoknak fűződik valamilyen érdeke hozzá, hogy a társadalom legalsó szintje ne törjön ki helyzetéből.
A szegények “pozitív funkcióiról” szóló elmélet alapjait Herbert Gans szociológus rakta le 1972-es könyvében, amelyben szegénységcsökkentő programok egyéb hatásait elemezte, és kimutatta, milyen hasznai vannak a szegénység létének a nem szegény rétegek számára. Téziseinek egy része jól alkalmazható a mai magyar helyzetre is.
Husz Ildikó, az MTA TK tudományos főmunkatársa, és egyben egy unió által támogatott gyerekesély-kutatási program vezetője a helyi szintű gyermekszegénységi projektek kapcsán elmondta: általános jellemző, hogy
a programok foglalkoztatási célja felülírja a szegénységcsökkentési célt.
Vagyis némileg kisarkítva, a leghátrányosabb helyzetű (LHH) térségekben a szegények léte arra jó, hogy az ő istápolásuk ürügyén (nem elfelejtve persze, hogy egyes programok képesek részsikereket elérni) a helyi középosztály foglalkoztatási helyzetét átmenetileg javítsák az önkormányzatok.
Ez a dilemma egyébként a jóléti állammal kapcsolatos általános elméleti keretben is ismert jelenség (miért lenne érdekelt a rászorulók létéből élő szociális apparátus a rászorultság végleges megszüntetésében?), de lokális programokon keresztül sokkal tisztábban kimutatható a működése.
Husz Ildikó előadásából kiderült, a 2010 és 2015 között 23 LHH-kistérségben zajló gyermekszegénységi program (GYEP) kapcsán tapasztalta, hogy az infrastruktúrafejlesztésre lehívható pénzekhez szokott polgármesterek milyen kevés érdeklődést mutattak eleinte a “cigányprogramokként” elkönyvelt szegénység elleni pályázatok iránt.
Az elutasító hozzáállás akkor változott meg, amikor ráéreztek a projektfoglalkoztatás ízére, vagyis hogy a szegénység enyhítését célzó programokban munkát lehet adni az alsó középosztály tagjainak, így ideiglenesen legalábbis megállítani a dolgozó rétegek elvándorlását a kistelepülésekről.
A helyi hatalmi elit szempontjából az sem utolsó szempont, hogy – amint az az országos politikában is látszik –
a pályázati pénzek kiválóan felhasználhatók klientúraépítésre,
nincs ez másként a humán erőforrásra irányuló támogatásokkal sem (ezeknek inkább a mennyisége korlátosabb, Husz Ildikó előadásából kiderült, hogy az LHH-térségekben az uniós pénzek mindössze 8 százaléka ment erre a célra, a többit infrastruktúra-fejlesztésre fordították).
Az egész vége programban gondolkozás helyett projektben gondolkozás jellemző, és a projekt kifutásával legtöbbször az átmeneti eredményeknek is annyi: a humán szolgáltatások kötelező elemeit az előírt ideig fenntartja az önkormányzat, de fejlesztésébe nem ruház be, nem von be önkénteseket, maximum új támogatásért lobbizik.
A programok elferdülésével kapcsolatban a hátrányos helyzetű kistérségekben az is általános legitimációs olvasat, hogy “itt mindannyian szegények vagyunk”. Ez persze abból a szempontból nem is vonható kétségbe, hogy ezeken a településeken a helyi középosztály foglalkoztatási helyzete is jóval ingatagabb, életszínvonala alacsonyabb, lecsúszási kockázata pedig magasabb, mint a nagyvárosi középosztályé. Vagyis hiába nem rájuk célozzák eredetileg a programokat, a kényszerhelyzetből adódóan elfogadhatóvá válik, ha mégis ebbe az irányba megy el.
Mindennek alapján az a következtetés adódik, hogy aligha lehetséges hosszú távon hatékony, projektalapú szegénységpolitikát folytatni olyan térségekben, ahol maguk a folyamat résztvevői is a megmaradás határán egyensúlyoznak, a döntéshozók pedig ezzel összefüggésben racionális politikai okokból nem motiváltak a szegények felemelésére. Az ilyen programokban legtöbbször sokkal inkább a szegénység funkciója, haszna más rétegek számára válik tapinthatóvá ahelyett, hogy felsejlenének a szegénységből kivezető utak. – írja az Index.
forrás: index.hu
